Az amerikai fenségesről című kötet az első magyarul megjelent, történeti áttekintést nyújtó munka a témában. A fenséges mint esztétikai minőség az antikvitás irodalmában, retorikájában gyökerezik, ám a hellenizmus után szinte teljesen háttérbe szorul, hogy a reneszánsz szépségeszmény dominanciáját követően a romantikában váljék ismét hangsúlyossá, sajátos formájában pedig az amerikai transzcendentalizmusban teljesedjék ki. A kutatás előfeltevése, hogy a fenséges olyan kortárs alkategóriái, mint az ökológiai, digitális vagy neoromantikus, visszatérési törekvést jeleznek a posztmodern iróniát megelőző pre- és nagymodern esztétikákhoz. A puritanizmustól a jelenig ívelő amerikai irodalom kanonikus műveinek értelmezései azt látszanak igazolni, hogy mind az esztétikai minőség hagyományának sokszínűsége, mind jelenkori burjánzása a végtelen hatását kiváltó kettősségekből következik. E dualitások – bár a fenséges hagyományát kezdettől jellemezték – a kortárs irodalomban és filmkultúrában újszerű poétikai szerkezeteket eredményeznek, melyekre számos példával szolgálnak a könyv fejezetei. Mégis mi jön a posztmodern után? Mik azok a prefix-izmusok? Vajon a fenséges sokszorozódó kategóriái miként kapcsolják korszakunkat a modernizmus befejezetlen projektjéhez? Történeti és poétikai szempontjai révén az amerikai fenséges vizsgálata ezekre a kérdésekre is választ keres.
The horror author infamously famous for his listless, gaunt, lantern-jawed face, H. P. Lovecraft is smiling. The picture on the cover is the only such one. The effect is uncanny. Weird it may be, it is not the rare occasion that horror geeks or slasher fans cannot help but ask themselves of the appeal in horror fiction. Is it just the gory scenes? Only cheap thrills compared to something far more hideous, a dread unfathomable to the richest of imaginations? An answer seems to be lurking behind Lovecraft’s enigmatic smile. His monsters crawl out of the most unexpected cracks of our culture, no marvel that Michel Houellebecq, an ardent reader of the Lovecraftian oeuvre himself, becomes mystified upon meeting Lovecraft’s fans: “They have not read his work and don’t even intend to do so. Nonetheless, oddly, they want to find out more—beyond the texts […].”
Indeed, as if it wasn’t the most tantalizing question of them all, a taunting riddle presents itself: what is beyond the texts? What connects Herman Melville and Henry James to H. P. Lovecraft, and through him, to John Carpenter, Ridley Scott, and video games? Is there a secret code hidden in the cypher of one of Sigmund Freud’s most elusive writings? Impossible to tell. Lovecraft’s paroxysm is a caveat here: “The Thing cannot be described—there is no language for such abysms of shrieking and immemorial lunacy, such eldritch contradictions of all matter, force, and cosmic order.” Then what is it that we read, watch, and play, if not the Thing itself?
Lovecraft is laughing.
A Paul Auster: fehér terek című kötet különös vállalással indít. A befutott prózaíró sikerkönyvei helyett a kudarcos fiatal költő-drámaíró korai, mellőzött műveiben kutatja fel azt a poétikai közös nevezőt, amely a jelenből visszatekintve egységében képes láttatni a szerteágazó életművet. A trauma-író Auster szövegeinek középpontjában örvénylő hiány fehér tereit feltérképezve a szerző egészen az áttörést jelentő Üvegvárosig, a posztmodern anti-detektívtörténetként kanonizált New York trilógia első kötetéig kalauzolja el olvasóit. Csakhogy az út során, akár egy Auster-regényben, lassan lefoszlanak az azonosság biztonsággal ámító címkéi, hogy annál nyugtalanítóbb kérdéseknek adják át helyüket. A tanulmánykötet írója így hát vitára invitálja Paul Auster hazai közönségét, mivel a tét nem kicsiny, az amerikai szerző szavaival élve mindez „élet-halál kérdése”. Mert ugyan mi is lehetne zavarba ejtőbb vagy fenyegetőbb az önazonosság kérdéseinél?
In 2017 and 2018 two significant volumes of Hungarian poetry translations were published, thus paying off a long-due debt accumulated by decades of belatedness. While Liberty, Rats and Sandpaper (2017) offers a selection of poems from the entire oeuvre of Géza Szőcs (1953-2021), a towering figure in Hungarian poetry, Zoltán Böszörményi’s The Conscience of Trees is the first translation of the numerous books composed by the poet sure to be followed by yet others in the future. Both volumes were translated by poet and literary translator Paul Sohar, whose undeniably difficult task spanned over years until the original collections of the authors came into their English versions. To judge by the outcome, Sohar's dedication to the task of introducing two widely known representatives of contemporary Hungarian poetry to an international readership resulted in unwavering success.
Representations of gender crossing go back to a rich tradition in Hungarian literature. The most conspicuous achievements for performing gender passing on the authorial plane are epitomized in such fictionalized female literary alter egos as Erzsébet Lónyay (Sándor Weöres), Lili Csokonai (Péter Esterházy), and Jolán Sárbogárdi (Lajos Parti Nagy). Providing a unique sensibility to seek out innovative forms that could accommodate interrogations into distancing gender, it is a legacy that finds continuation in the works of a new generation of young Hungarian prose writers. By conducting close-readings of literary pieces by two present-day writers, Pál Hegyi’s paper endeavors to give instances of how gender passing is transposed from the authorial plane to the level of narratives. The short stories “Karambol” [‘Crash’] by Ádám Berta and “Pertu” [‘On Intimate Terms’] by Edina Szvoren will be interpreted to adumbrate distancing narrative strategies for crossing gender boundaries.
A tanulmány Sigmund Freud kísérteties (Das Unheimliche) fogalma köré csoportosítható poétikai funkciók számbavételével igyekszik választ keresni arra a kérdésre, hogy a horrorirodalom egymás mellé rendelt válfajaiban miként határozható meg az a szövegeken túl terjeszkedő terület, amely a populáris kultúrában képes összekapcsolni ponyvaregényeket, valamint televíziós sorozatokat, számítógépes és szerepjátékokat egyaránt. A válaszadás lehetőségét a kanonikus és domináns műfaj-meghatározások közös, memetikus jellemzőinek azonosítása mellett narratológiai és strukturális vizsgálatok igyekszenek megteremteni.
In the prolonged aftermath of postmodernism an ever-growing demand for ‘true stories’ along with a domineering interest in biographical narratives seem discernable in both cinematography and literature. ‘Faction-creep’ encapsulated in the tagline ‘based on a true story’ refers any investigation into the nature of a narrative claiming for truth value to the domain of adaptation theories at first glance. Context-transcending truth claim as a narrative drive in reception is the primary concern of theorems such as Lyotard’s master narrative, Derrida’s concept of totalization, or Barthes distinction between work and text. Representational conventions created fixed bookends for canonized pieces of literature by categorizing them as works of either fiction or non-fiction. This reassuring dichotomy is what was upset by the poststructuralist claim that historiography is but an archive of narratives whose meanings lie in the way events are represented, and by no means in historical fact. Paradoxical assignations and cross-references detected will highlight the impossibility and indeterminacy of locating the source of authenticity outside of the text.
To be able to apprehend the difference and parallelism of differing modes of interpreting the closure in Paul Auster's Moon Palace, this paper will rely on the instructive use of the mise-en-abyme as "representational gap or error" defined by Debra Shostak and Steven Weisenburger, and as opposed to the postmodernist understanding of the same iconic device as regressus ad infinitum. My interrogation will aim at unraveling the manifold aspects of the mise-en-abyme inherent in Moon Palace, such as its genealogical, representational, discoursive, iconic, and semiotic functions.
László Paál's Fontainebleau forestscapes will be interpreted in this study with an intent to delineate how the luminist tendencies inherent in these paintings put them in dialogue with not just the realism and impressionism of the Barbizon School but also with the romanticism and transcendentalism represented by Paál’s overseas contemporaries. These paintings are linked by the same incessant movement toward a home always elsewhere, toward an unknowable, invisible place, which transforms Paál’s forestscapes into objects of contemplation on the transcendent.
Within the field of the present interrogation into the weird tale lies a scattered multitude of focal points. No matter how inefficient the economy of such a methodology may seem, the very reason for it is rooted in the object of the exploration itself, that is, the weird tale. Crossing and breaking down genre boundaries, subverting clichés, and confronting reader expectations are widely associated with the concept. The Weird,” as an adjective promoted to substantival status, will be used for two purposes. The first one is a technical consideration; it is of practical use for the object of this paper to differentiate between a Freudian theory of the uncanny and
the weird as a term identifying a genre (i.e. uncanny literature). Secondly, the weird is seen as an appropriate concept to emphasize
the radical dislocation innate in a particular type of narratives referred to with several other frequently used labels.
Paul Auster életművének recepciójában kiemelten A véletlen zenéje című 1990-es regény kapcsán ír a kritika az esetlegesen bekövetkező események és a harmónia, illetve a fenséges esztétikai minőségének összefüggéseiről, poétikai szervezőerejéről, ugyanakkor mind az aleatorikus zeneiség, mind az egyes regényekben megidézett klasszikus és populáris darabok poétikai keretezése az életműben általánosságban is kimutatható esztétikai, ismeret- és lételméleti sajátságokkal bírnak. A tanulmány számos Auster-regény bevonásával igyekszik a kockadobás kiszámíthatatlanságával jellemzett improvizatív, kortárszenei törekvéseket összevetni az író szövegeiben megfigyelhető esetleges történésekre épülő cselekményvezetéssel. A kutatás kérdésfeltevése kiemelten arra irányul, hogy a véletlen események sorsszerűségét érintő értelmezési kényszer aszimmetrikus logikai paradoxonja miként kapcsolja össze episztemológiai értelemben a szerző poétikáját a „rend a rendezetlenségben” mintázataival, esztétikai szempontból a harmóniából kibontakozó fenséges minőségével, narratológiai keretezésben a virtualitás tükröződő szövegszintjeivel, ontológiailag pedig a végtelen lehetőségének megteremtésével. A „műalkotásként-értett-munkafolyamat” poétikájának megértéséhez Paul Auster számos regénye esetében lehet hatékony eszköz az irodalom és zene kapcsolatának vizsgálata, amit az életműből összeállított példatárral támaszt alá a szöveg.
This book is an homage to Paul Auster, my hero, one of those artists whose oeuvre defies labeling. Decades ago, when I set out to write a monograph on his early work in Hungarian, The Invention of Solitude was my major source of inspiration. After last year, when I got the chance to translate it, I decided to publish everything I unearthed about the distinctive poetics conceived by an unsuccessful ‘bookish boy,’ who is now both revered as an acclaimed filmmaker and a prize-winning author with a profound literary legacy. My scholarly aspiration was simply to invite a wider readership to negotiate the critical controversies surrounding the literary achievements of a young, struggling artist.
With the help of his Hungarian publisher, I managed to reach out to Auster through his assistant and ask for a portrait for the cover that would resonate with the time period surveyed in this monograph. His kind generosity was just as touching as the picture he sent me is moving. The photograph on the cover captures a twenty-three-year-old Paul Auster—eyes glowing with ‘friendship and comraderie’—a poet, translator, essayist, playwright, who winks at the failing author and the future literary lion both. His radiant smile will surely stay with those who are connected by the uncanny and sublime experience of roaming the boundless realms he created—the Austerean space of writing.
A magyar irodalomban a 1980-as évek paradigmaváltó poétikai fordulata – amint a prózában, úgy a költészetben is – kiemelten szólt a jelölési rendek szerkezetének változásairól. Míg a hatvanas-hetvenes évek nemzetközi posztmodernjéhez köthető episztemológiai megfontolásokat a kor magyar nyelvű irodalmában elkülönülő szociokulturális háttér, illetve a hagyományokkal tartott sajátosan összetett viszony motiválta, ontológiai, szemiotikai dimenzióit tekintve ez a kialakuló szövegirodalom a domináns kultúrákban zajló folyamatokkal jelentős párhuzamosságot mutatott. Ugyanígy, a nyugatos kánon kiemelkedő poétikai teljesítményei parallel módon jelzik azokat – a részben a múlt hagyományaiból merítkező – szimbolista, metaforikus és allegorikus poétikai sajátságokat, amelyek a kor francia, német, vagy amerikai modernista törekvéseit is jellemzik. Szőcs Géza verseinek interpretációiban a nyelvnek ilyen értelmű bennvaló zeneiségét, poétikáját keresi a tanulmány. A szöveg arra tesz kísérletet, hogy igazolja, a nyelvi immanencia modernizmusban gyökerező és azt követően is jól kimutatható költészeti hagyománya a világirodalomban és a hazai verstermésben párhuzamos szerkezetet mutat, amire kiemelt példa lehet Szőcs költészete.